1 évvel ezelőtt
- Hiszen ez óriási – sétált át Dóri tátott szájjal az akadémia hatalmas bejárata alatt.
- Ez teljesen olyan, mint az álmaimban. Ha ide járnál, biztosan te lennél az ország, sőt egész Európa legjobb díjugratója.
- Engem ide soha nem vennének fel. Hiszen már egy éve nem is ültem lovon – sajnálkozott Dóri. Próbálta elrejteni barátnője elől szomorú pillantását, de Kitti mindig tudta, mire gondol. Hiszen már óvoda óta ismerte.
- Nézzük meg a lovakat. Választok neked egyet – nevetett Kitti, és meggyorsította lépteit. Nézd, ez a sárga gyönyörű – csillant meg a szeme. Dóri pontosan tudta, hogy Kitti imádja a sárga lovakat, ugyanis világ életében gidrán lovakon lovagolt, a sajátja is ilyen fajtájú volt.
- Gyönyörű ugyan, de kicsit még félénk. Nemrég került az istállóba. – A két lány gyorsan megpördült a mögöttük megszólaló hang hallatán. Mély férfihang volt, ami korántsem passzolt az előttük álló fiatal fiú alakjához. Huszonkét év körüli lehetett, haja mogyoróbarna, szemei kékek. Középmagas volt, olyan száznyolcvan körüli, de teste a kemény munkában kimunkálódott. Dóri egyből tudta, hogy egy lovászfiúval van dolguk. – Egy gazdag lány apja hozatta, azóta szinte rá se néztek. Csak kevés embert tűr meg a bokszában. Valószínűleg a kiképzése során nem bántak vele finom kézzel.
- Szegényem – suttogta Dóri, miközben szomorú szemekkel visszafordult a ló felé.
- Te biztos meg tudnád ülni – ujjongott Kitti. A lány Dóri legnagyobb rajongója volt.
- Ide szeretnél járni az akadémiára? – kérdezte a fiú, most kizárólag Dórihoz intézve szavait.
- Engem ide soha nem vennének fel – mosolygott melankolikusan. – Csak kíváncsi voltam az ország legszebb és legnagyobb istállójára. Száztíz ló egy istállóban. Hihetetlen – nézett végig a folyosón.
- Jaj, Dóri, olyan hülye vagy. Az ország egyik legjobb díjugrója lehettél volna. Simán megpróbálhatnál felvételizni.
- Elnézést, önnek nem az a dolga, hogy az érdeklődők kérdéseire feleljen? Ahelyett, hogy itt flörtöl holmi szakadt emberekkel, segíthetne azoknak, akik tényleg érdeklődnek – hőbörgött egy apuka, aki a tökéletesen öltözött fiával érkezett.
- Ne haragudjatok, mennem kell. Jó szórakozást az istállóban – mondta, ezzel elszaladt.
- Hát ez furcsa volt. Na, de lényeg a lényeg, én meg fogom kérdezni, milyen feltételekkel lehet ide bejutni. Fogadni mernék, hogy neked fizetni fognak, hogy idejárj. Dóri a fiú után nézett. Meg mert volna esküdni rá, hogy már látta valahol.
A lányok körbejárták az istállót, a közösségi helyeket és az előadótermeket. Semmiben nem kellett csalódniuk, minden gyönyörű volt. Végül a legnagyobb előadótermet nézték meg, ahol információkkal szolgáltak a jelenlegi hallgatók.
- Ez fantasztikus, Dóri – lelkendezett Kitti, amikor kijöttek a teremből.
- Ez fantasztikus? Akkor te nem azt hallottad, amit én. Másfélmillió forint félévente? Ez teljesen lehetetlen.
- Igen, de három diáknak teljes ösztöndíj jár.
- Hogyha eredményeik a versenyeken kiemelkedőek voltak ez elmúlt egy évben
- A te eredményeid kiemelkedőek voltak…
- Három évvel ezelőtt- fejezte be a mondatot. – Nem akarok többet beszélni erről, inkább menjünk. Hosszú az út még Veszprémbe. Köszönöm, hogy eljöttél velem idáig.
Többet tényleg nem beszéltek az akadémiáról. Dóri ugyan kissé szomorú volt, mégis tudta, hogy az állatorvoslásra több esélye van. Az ösztöndíjazottak száma sokkal több, mint három. Kitti terve azonban a másfél órás buszúton hazafelé már megszületett fejében. De segítségre lesz szüksége.

***

Dóri meredtem bámulta a számítógép képernyőjét. Nem tudta elhinni. Percekig csak nézett ki a fejéből, értelmezte a számokat, majd újra megnézte, nem nézett-e el valamit. Ez lehetetlen. Ez nem történhet meg vele. Mihez kezd most az életével?
Hirtelen megcsörrent a telefon. Adél neve állt a kijelzőn.
- Na, mi van? – szólt bele szinte kiabálva a kíváncsiságtól.
- Nem sikerült.
- Dóri, ez nem jó vicc. Most nem. A dolgozatoknál eljátszhattad, de most ne.
- Ez nem vicc. Két ponton múlt.
- Micsoda?
- Négyszázhúsz pont a határ. Az enyém négyszáztizennyolc.

***

Adél nehezen tette le a telefont. Alig bírta megállni, hogy bele ne kiabálja a telefonba azt, amit ő már tudott, hogy felvidítsa a lányt. Majd megszakadt a szíve az unokahúgáért, de mielőtt szemébe könnyek szökhettek volna, kotorászni kezdett a táskájában, előhúzott egy borítékot, és már tárcsázott is egy számot.
- Szia. Na, mi újság? – szólalt meg Kitti a vonal másik végén. Amióta Dóri náluk élt, Adél és Kitti is jóban lettek.
- Nem sikerült neki az állatorvosi.
- Hogy? Hát az meg hogy lehet? Olyan jól sikerült az érettségije!
- Nem elég jól. Két ponttal lecsúszott. Úgyhogy ne hívd, amíg haza nem érek, és át nem adom neki a borítékot.
- Ó, de hát biztos nagyon szomorú most. Fel kellene hívnom megvigasztalni.
- Inkább ne, még megsejtene valamit. Hagyd most! Sietek haza, és hamar megnyugszik majd.

***

Adél fél órán belül hazaért. Hangosan nyitott be az ajtón, hogy Dóri is hallja érkezését. Tudta, hogy nem számíthat a lány felől lelkes üdvözlést, mint általában. A lány a szobájában volt, hangosan zenét hallgatott, és a faliújságjáról szedegette le egyesével az egyetemi prospektusokat, és apró emlékeket. Teljesen összetört, gondolta Adél, hiszen ez volt az egyetlen cél az életében. Először ami a családjával történt, most meg ez…
- Én… Arra gondoltam, hogy felköltözöm Pestre. Elvégre már 20 éves vagyok, és kezdenem kell valamit magammal – mondta könnyes szemmel, amikor érezte maga mögött Adél jelenlétét.
- Előbb olvasd el inkább ezt – nyújtotta felé a borítékot.
Dóri most először nézett rá. Szeme kisírt volt, keze remegett, miközben kihajtogatta a lapot. Szeme lassan végigfutott a sorokon. Adél ismerte már, tudta, milyen lassan olvas, de most egy örökkévalóságnak tűnt kivárni a reakciót.
- Ez hogy történt?
- Kitti történt – mosolygott a nő. – Tényleg azt hitted, hogy feladja? – Dóri arcán apró mosoly futott végig, majd újra komorrá vált a tekintete. Még mindig nem értett semmit. – Miután hazajöttetek a nyílt napról, felhívott, hogy elkérje a felvételeket a versenyekről. Elmondta a horribilis összegű tandíjat és az ösztöndíjas helyeket is, meg persze a feltételeket. Elküldtem az anyagokat, ő pedig továbbküldte az akadémiának.
- A hátam mögött? – kérdezte Dóri. Hangjában enyhe szemrehányás érződött.
- Az én tanácsom volt, hogy ne mondjuk el, csak ha az állatorvosi nem jön össze, és az akadémiára bejutsz. Tudtuk, hogy nem helyezted volna előbbre.
- És te mióta tudod?
- Tegnap előtt jött meg a levél. Gratulálok – mosolygott rá Adél.
- De… én ezt nem gondoltam még át.
- Nincs is mit átgondolni. Fantasztikus lovas vagy, és igazságtalan, hogy fel kellett adnod. Most végre bizonyíthatsz.
- És a pluszköltségek? A felszerelések, a ló… Erre nektek… vagyis nekem nincs pénzem.
- Dóri, mikor érted meg végre, hogy most már a mi családunkba tartozol? Mi pedig a gyerekeinknek megadunk mindent a boldogságukért cserébe – mondta, és megölelte a lányt. Mindössze tizenkét év volt közöttük, de Dóri egyre többször tekintett pótanyjaként Adélra.